3.rész Utazás? Lehet...

Sziasztok husik!<3 Elnézést a rövid részért, de nem értem rá egész hétvégén, csak most dobtam össze valamit, mert megígértem. A következő rész hosszabb lesz! Komizzon mindenki, mert 10 komi után jön az új rész. Köszöntem xoxo
Elmondtam neki mindent az elejétől kezdve. A hangom remegett, a gyomrom végig görcsben volt, mert rezzenéstelen arccal hallgatott. Nem tudtam, hogy mit érez, vagy mit gondol. Örülne, támogatna, kidobna? Nem tudtam.
-...szóval...nem tudom...-fejeztem be.
-Kicsim, ez nagyszerű!-mosolygott rám.
-De...de...Londonba kéne mennem.-mondtam ledöbbenve.
-Hahó! Apámnak cége van. Tudod, hogy milyen...Nem érdekli, a jövőm. Rám akarja hagyni majd a cégét. Vagy Tomra...
És leesett. Eddig erre nem is gondoltam. De hülye vagyok.... Adam azt csinál amit akar, hisz az apja nem nagyon törődik vele. A bátyjával, Tommal bezzeg igen. Adamnek a csak a pénzt adja. Ezzel azt hiszi, hogy pótolhat mindent. Ez volt életem legboldogabb pillanata. Visszaköltözök Londonba, azzal, akit igazán szeretek. A nyakába ugrottam és megcsókoltam.
Egészen késő estig ott voltunk a szikláknál. Beszélgettünk. Hazakísért szokás szerint, én pedig beszámoltam a családomnak a döntésről. Támogatnak mindenben.
Elhatároztam, hogy még ma válaszolok az újságnak.
Kedves szerkesztőség!
Örömmel olvastam levelüket, mert ez a kedvenc magazinom. Nagyon szívesen csatlakoznék a céghez! Mikor kezdhetném a munkát?
Üdvözlettel: Alice
Rögtön jött a válasz:
Kedves Alice!
Mivel ma kedd van, jövőhéten már alkalmaznánk is. Lefoglaltam a repülőjegyét, amit majd levonunk a fizetéséből. Kiküldünk majd egy embert Ön elé, aki elkíséri a szolgálati lakásához...
Mire a levél végére értem, azt hittem, kifolyik a szemem. Mindent leírtak benne. Laurával holnap találkozót beszéltem meg sms-ben. Mindent elmondok neki.



~
-Szeretlek anya!-öleltem még, és éreztem, könnyek csurognak le az arcomon.
-Mennetek kell.-mondta, majd meghátrált.
Felszálltunk. Már nincs visszaút. Már vagy fél órája mereven néztem magam elé-Adam aludt-, amikor nagy durranásra lettünk figyelmesek. Az egyik stewardess odafutott a bemondóhoz és így szólt:
-Elnézést kérünk, de egy kis hiba adódott...

2. rész: Bátorság

Sziasztok! Elméletileg 32-en olvassátok a blogot, de elég rossz, hogy nem írtok komit. Lécci aktivizáljátok magatokat, annál is inkább, mert minél több a komi, annál hamarabb jön az új rész! Szóval gyerünk!:D Puszi Xoxo
ui.: Twitter elérhetőség oldalt, visszakövetek, csak írjatok, mert nem mindig hozza ki, hogy ki követett be.

A legnagyobb álmomért fel kéne adnom a múltamat és talán még a jövőmet is... Őszinte legyek? Semmit nem aludtam az éjjel. Végig forgolódtam, de nem. Nem tudok dönteni. Meg kell kérdeznem Adamt, ő biztos segít. Istenem...Skype- kapcsolat? Sosem akartam idáig jutni. Nagyon szeretem, de nehéz lenne. Havonta hazajárnék. Havonta. Nem bírnám...Na jó!  Elég az önmarcangolásból! Megfürdök és közben kitalálok valamit. Ez így jól hangzik meg minden, de nem oldóik meg a probléma. Laurának el fogom mondani, hogy mi van. Tudni kell neki és Adamnek is...
Egy rövid nadrág és egy ujjatlan póló mellett döntöttem. Végig kattogott az agyam. Kipróbálhatnám egy hónapra. Ők is ezt írták. Ezaz! Ha nem jó hazajövök! Boldogan sétáltam le reggelizni, de rögtön lehervadt a mosoly az arcomról, mikor a szüleim fintorogva adták össze a számlákon lévő összegeket. Nem, ilyet nem kérhetek tőlük. Nem vagyunk gazdagok. A netbookom, a kedvenc ruháim is csak a nagyiéktól vannak. Ők London mellett laknak egy kis városban és hát hogy is mondjam...nem állnak rosszul, de pénzt nem kérnék tőlük sose. Elég ha az odautat állni tudjuk, nem repülhetek csak úgy ide-oda.
Megreggeliztem majd visszamentem a szobámba. Bekapcsoltam a gépem, beleraktam az ölembe és nekidőltem a falnak. Laurával egykor találkozom a városban, tehát van még egy órám, ha harminc perccel előtte elindulok. Megnéztem a facebookom, a twitterem majd hirtelen felindulásból rákerestem a cégre, ahol alkalmaznának. A weboldal elég elit, de mégis barátságos. A "Galéria" fülre kattintottam, majd végig néztem a beszkennelt címlapokat. Régóta olvasom az újságot, de arra nem gondoltam, hogy mi lenne, ha a címlapon mosolygó Taylor Swift-tel kéne riportot csinálnom. Ha belemennék megtehetném...Reggel felkelnék, taxit hívnék, beugranék a Starbucksba, majd "eldobatnám" magam a munkába. Ebéd szünetbe rendelnénk valamit, majd gyorsan megennénk és sietnénk a munkáinkkal, hogy hamarabb hazamehessünk. Este pedig elmennénk valami szórakozóhelyre. De kivel csinálnám mindezt? Ahhoz ismernem kell valakit. Méghozzá nem is akárhogy. Elvégre az ember nem ebédel olyanokkal, akikkel köszönőviszonyba van, vagy még abba sem. Nem jár olyanokkal esténként el sehova, akivel nem ápol jó viszonyt. Vajon találnék barátokat? Akadna valaki, akikkel ezeket megtehetném? Lehet...Remélem. Nem! Nem, most nem gondolkozhatok ilyeneken. Inkább bemegyek a fürdőbe és rendbeszedem magam.
Hajam lófarokba kötöttem, majd egy gyors szempillaspirálozás után lementem a nappaliba. Elköszöntem anyától, apától és Eddy-től, majd kiléptem a nyári napsütésbe.
A szandám kicsi sarka halkan kopogott a macskaköves úton. Imádom ezeket a kis utcákat. Amikor kiskoromban ideköltöztünk nem szerettem itt sétálni. Nem tudom miért. Idegen volt nekem ez az egész hely, az emberek meg minden körülöttem lévő dolog. Féltem tőlük, pedig még csak 4 éves voltam. Most is félek. Mi lesz ha elmegyek de nem tetszik a munka? Ha így elveszítem Adamt és mindenkit. Nem tudom, mit tegyek. Először anyának mondom el, majd Adamnek. Laurának ma még nem.
Felszálltam egy buszra, így pár perc múlva már a főúton voltam. Odasétáltam a plázához és leültem az előtte lévő padok egyikére. Tőlem nem messze egy szeplős fiú ült egy csokor virággal a kezében. Az ujjait tördelve várt valakit. Amikor találkozott a tekintetünk biztatóan rámosolyogtam, és ő viszonozta ezt.
-Sziaaa.-ugrott a nyakamba barátnőm.- Bemegyünk?
-Ööö...várhatnánk még egy kicsit?
-A pláza előtt?-nézett rám felvont szemöldökkel. Jogos...
-Mindent elmondok majd, csak egy picit ülj le.
Nem tudom miért, de meg akartam várni amíg a fiú és a lány együtt elsétálnak, de a lány csak nem jött. Eltelt először tíz, majd tizenöt perc. Laura már mocorgott, de lefoglaltam azzal a kérdéssel, hogy "van valami új a kedvenc együtteseddel?". Erre elkezdett magyarázni. Csak beszélt, beszélt és beszélt, én pedig a sráccal együtt izgultam, hogy jöjjön a lány. Már fél órája "mesélt" Laura, de a lány sehol sem volt. A fiún látszott, hogy egyre rosszabbul érzi magát ebben a helyzetben. Még ránézett egyet az órájára, majd felállt és odasétált hozzánk. "Ha már Sandy nem jön el, legalább neked köszönöm."-nyomta a kezembe a csokrot.
-Mit?-kérdeztem megdöbbenve.
-Az a mosoly nagyon sokat segített. Köszönöm.-mondta, majd sarkon fordult. Már csak azt láttuk ahogy lefordul a sarkon. Sajnáltam őt. Nagyon is.
-Na. Bemegyünk?-nyaggatott barátnőm.
Bementünk a nagy üvegajtón. A New Yorkerben találtam magamnak egy " I love London" feliratú pólót. Továbbmentünk. Zara (igazából csak nézelődni), Claire's (Laura teletömte a kosarát One Direction-ös cuccokkal, szerintem tőle származik a bevétel nagy része...) és a többiek. Amikor már eléggé kifáradtunk beültünk a Mc Donald's-ba egy jegeskávéra. Közben Lau a nyarát tervezte, én pedig bólogattam.
Mikor végigrángatott barátnőm minden boltom (komolyan mindegyiken!) mondtam neki, hogy már sietnem kell. Elbúcsúztunk, majd hazamentem ugyanazzal a busszal. Beléptem a házba, majd megkértem anyát, hogy jöjjön fel velem a szobámba. Behoztam a laptopomon az e-mailt és felé fordítottam a képernyőt. Falfehér arccal meredt a képernyőre, majd elvigyorodott. Egy könnycsepp gurult le az arcán majd megölelt.
-Ezt el sem hiszem...Gratulálok! Ha úgy döntesz, hogy kipróbálnád, mi támogatunk.
-De senkit sem ismernék, nem lennének barátaim... Én nem vagyok erre kész...
-Alice! Te bolond vagy! Egész kicsi korod óta csodálnak az emberek, mert mindenkivel nagyon közvetlen vagy. Hogy ne lennének majd barátaid? Emlékszel a régi gyerekorvosodra? Az a nő megkérdezte tőlünk, hogy nem szeretnénk-e téged többször bevinni a rendelőbe. Beültetni a váróba, hogy beszélgess az emberekkel. Remélem csak viccelt...-gondolkozott el, mire elmosolyodtam. Az alsós tanítónénid azt mondta, hogy te voltál elsőre a kedvence, mert az első nap rögtön odamentél hozzá, bemutatkoztál, leültél mellé, majd megkérdezted, hogy van-e állata. Neki nem volt, de téged ez nem zavart. Csak fecsegtél, hogy te mennyire szereted az állatokat. A középiskolás tanáraid dicsértek a fogadóórákon, mert szépen, megfontoltan válaszolsz. Benne voltál az iskolaújságba, te írtad a vezércikkeket! És most alkalmaznának az egyik leghíresebb újságnál. Minden meg van benned ami kell. Ők is megmondták, pedig csak egy rövid fogalmazást küldtél el. Az egész család támogatna! Gondolom azért mutattad meg, mert a véleményemre vagy kíváncsi. Menj, bátran! Hidd el, haza se akarnál jönni...
-Anya...én...köszönöm...-könnyeztem.
Magához húzott majd adott a homlokomra egy puszit. És akkor eldöntöttem! Ott a helyem! El kell mennem.
Csengettek. Amíg anya beengedte Adamt, ellenőriztem, hogy nem kenődött-e el a szempillaspirál, majd összedobáltam a cuccom a tegnapi táskámba.
-Szia édes!-jött be a szobámba és megcsókolt.
-Szia.-mosolyogtam rá.
*A parton*
-Elmegyünk úszni a sziklákhoz?
Volt egy hely, ahova egészen régóta elmegyünk. Szinte senki sem jár oda, mert eléggé el van rejtve.
Tulajdonképpen csak egy kisebb szikla, amit nagyobbak vesznek körül, de idejövök, ha valami gondom van.
Mindig, mert szárazföldről is megközelíthető. Felültünk arra a bizonyos sziklára, majd Adam sokat sejtve rám nézett. Sose vagyunk itt ok nélkül.
-El kell mondanom valamit.-kezdtem,de nehezen tudtam folytatni. Nem tudná elfogadni, pedig tudom, hogy szeret. Mindennél jobban...