4. rész: London is waiting

Halihó!:) >Gondolom feltűnt, hogy az új rész kisebb részekből lett összerakva, ami szokatlan.< Összejött az a 10 komi, de elég nehezen. Ez elég bosszantó, mert elméletileg 50 olvasó van. Ezt látom is, mert az oldalmegjelenítés száma nagyon magas >ilyen rövid időn belül már 20 se kell az 1500-hoz< de konkrét visszajelzést is szeretnék! Kritikák jöhetnek, akármilyenek. Ha rossz, az se baj. Láttam a 2 negatívat az előzőnél. Nem törlöm ki, mert tényleg érdekel a véleményetek. Viszont ha nem tetszik, akkor lécci ne olvassátok, lépjetek ki fb-on a csoportból vagy írjátok meg üziben bővebben a problémáitokat. A Facebook csoportból tényleg nyugodtan lépjetek ki, mert nem tudom névszerint, hogy kik vannak benne és nem is nyomoznám ki, hogy ki lép ki. Ha nem tetszik, akkor nem tetszik. Szerintem mondjuk nem szánalmas, de mindenkinek más a véleménye. És most jöhetnék azzal a dumával, hogy "én név nélkül nem pofáznék", de nem fogok. Tényleg nem a legjobb rész volt az előző, ebben egyetértek. De megpróbálom majd javítani magam. Rossz hír, hogy lehet: nem minden héten jön új rész. Mint ahogy most sem sikerült. Elég zsúfoltak a napjaim. Tánc, edzés, külön matek+angol. Versenyre előkészítők, pályázatok, versenyek:( Bocsi, tényleg. Igyekszem minden szabad percemben írni Nektek! Mindenkinek kitartás a sulihoz, "komiminimum":10. Saci xoxo

Az út rendesen eltelt. Leszámítva azt, amikor az utasok egy része megőrült, amikor azt mondták, hogy "egy kis hiba adódott". Oké, én is megijedtem, de azért nem kezdtem el a végrendeletemet írni(??), mint néhány utas. A hiba tulajdonképpen az volt, hogy elfogyott a sós mogyoró. Igen, jól olvastad. A sós mogyoró. A hang pedig egy "kissé termetes fiatalember" miatt volt. El kezdett ugrálni a repülőn, a mogyoró miatt.

A repülőtéren felvettük a csomagjainkat, majd a "táblás emberek" mellé odafutott egy -nálunk- pár évvel idősebb lány. "Alice Hopkins" feliratot tartott a kezében. Odamentünk hozzá, bemutatkoztunk, majd közölte, hogy a Taxi kint vár. 

London ugyanolyan volt, mint mindig. Beborult, felhős ég, kevés napsütéssel. Az időtől függetlenül, nagyon jól éreztem magam. Adel elvezetett minket a szolgálati lakáshoz, majd ott hagyott minket azzal az indokkal, hogy nyugodtan pakoljunk ki.
-Na hajrá!-puszilta meg Adam a homlokom és nekiálltunk berendezni az új lakást. A rádió folyamatosan bömbölt. Le is ment egy pár jó szám. Laura kedvenceiből is ment néhány. Abból a One valamiből. Ja tényleg, Laura. Le sem írtam még, hogy hogyan reagált. 

-Szóval, itt tartok.-fejeztem be. Könnybe lábadtak a szemei, majd a nyakamba borult. Sírt, ahogyan én. Ő a legjobb barátnőm, de több száz kilométerre tanul majd tőlem. Körül-belül 10 percig ülhettünk így. Amikor levált rólam, a szemei teljesen fel voltak dagadva. Megbántam az egészet, de ő biztatott, hogy így lesz a legjobb és ezt kell tennem. Ezért is nem fájt annyira. Tudtam, hogy mellettem fog állni mindig. Jóban, rosszban. Az egyetemen, ahova fölvették majdnem minden hónapban van egy hét szünet nekik. Ez jól hangzik, de ha a 30-31 napból kivonod ezt a hetet, plusz a vasárnapokat, akkor már máshogy látod. Szombaton is be kell menniük és ugyanolyan keményen tanulniuk, mint a hétköznapokon. Ha két havonta is, de legalább letud jönni hozzánk egy-egy hétre(havonta nem tudunk annyi pénzt összespórolni). Nagyon sok időt töltöttünk együtt az útig, de tudtuk, hogy már nincs sok hátra. Sajnos nem tudott kijönni a reptérre. Megígérte; egy hónap múlva találkozunk!

Hétfőn lesz az első munkanapom. Csütörtök van. Kicsit izgulok. Már nem lesz olyan, mint régen. Amikor Anyu a kezembe nyomott egy szendvicset, amit az úton megettem, majd Apuval és a plüssmacimmal kézen fogva indultam az oviba. Amikor hazamentem és együtt sétáltunk egy nagyot. Vagy amikor csak úgy elmentem Anyuval vásárolni. Ez mind régen volt. Akkor még nem volt semmi baj. Jól álltunk pénz ügyileg. De mégis boldog voltam, hiszem újra Londonban lakhatok. Adammel. És ez nekem nagyon fontos. Szóval, ambivalens érzéseim vannak. Azt hiszem...

-Szívem? Élsz még?-csókolt meg Adam. -Nagyon elkalandozhattál, mert háromszor mondtam a neved.
-Ööö...igen. Bocsi. Mit szerettél volna?-pusziltam meg.
-Azt hiszem, hogy a nagy részével kész vagyunk.
-Igen.Kész vagyunk.
-Valami baj van?-vizslatott a barna szemeivel.
-Nem, semmi.

-Tudom, hogy valami bánt.-fogta az arcom két keze közé, majd homlokon puszilt.-Mondd el, kérlek.

Nehezen, de elkezdtem.
-Félek. Félek az egésztől. Mi van ha nem fog menni? Ha elrontok valamit már az első napon. Imádom Londont, de ez a hirtelen váltás nekem sok...
Csak felsóhajtott és megölelt, de ez nagyon sokat jelentett nekem. Tudtam, hogy mindig mellettem fog állni.

Reggel csörgésre ébredtem. Nem volt mellettem Adam, gondoltam a konyhában van, ezért kilopóztam. Ott állt háttal, palacsintát sütött reggelire és közben kávét főzött. Odamentem hozzá és megöleltem. Sosem éreztem még ennyire boldognak magam.

London ezen részén van egy kis folyó. Tényleg nagyon kicsi, a neve Hope. Amikor befejeztük a pakolást, lementünk oda és leültünk a partra. Egész sokáig beszélgettünk ott lent, tervezgettük az életünket, meg úgy általában mindent.


~Az ember álma akkor válik valóra, amikor nem is gondolná. Amikor nem is gondolta komolyan amit tett,  mégis jó dolog lett belőle. A legjobb. Féltem ettől a naptól, de vártam. Az első munkahelyem, új környezet, új barátok. Adam-mel kézen fogva buszoztunk a "helyszínre". Mindig is a DREAMS-nél szerettem volna dolgozni. Amikor odaértünk, a szívem a torkomban dobogott, de nem tehettem ellene semmit. Egy pillanatra megálltunk a dupla szárnyú üvegajtó előtt, majd belöktem.Tudtam, hogy nincs visszaút...